Kérjük, ne vegyen részt a budapesti Városliget tönkretételében!

Mélységesen felháborít és elborzaszt, amit ez a kormány művel a hazámmal.

Természetesen nem kívánok politikai, gazdasági dolgokba belemenni, hisz jelen esetben nem erről van szó, hanem kulturális örökségünkről. Kincseinkről. Műemlékeinkről. Értékeinkről.

Teljes mértékben ellenzem az összes eszetlen, agyament, felháborító, vérlázító pusztítást, amit mostanában művelnek. Az pedig egyszerűen nonszen, amit a Városligettel kapcsolatban terveznek. Ne túrják fel, ne rombolják le, ne tüntessék el a fákat (ahogy azt a Parlament körül is tették) és ne építsenek egy újabb- valószínűsíthetően megint valami "frenetikus" stílusban megépített beton, üveg, akármilyen ízléstelen komplexumot. És főleg ne azon célból, hogy oda "telepítsék" át múzeumainkat.

Néha szóhoz sem jutok. Néha a sírás kerülget... és valami furcsa, keserű dolgot érzek. Mintha egy hatalmas kéz szorítaná össze a szívemet...és facsarná ki belőle szépen, lassan, nagyon lassan az utolsó csepp vért is.
Ne vegyék el az "emlékeimet", ne vegyék el azok valós helyszíneit. Ne vegyék el, ne tüntessék el a föld színéről azokat a dolgokat, amire méltán büszkék lehetünk, mert épp egy eszetlen, tébolyodott banda tombol kényére kedvére.

(Jelenleg nem otthon élek- ennek miértjébe sem megyek bele. De a távolban is ugyanúgy magyar vagyok.. és ugyanúgy a hazámnak tartom az országot. Ugyanúgy csodálom Budapestet. És ugyanúgy szakad meg érte a szívem, és robban fel a fejem, mikor ilyeneket hallok.

(A szakdogámat bár kommunikáció szakon írtam meg, de Budapest belvárosának reprezentatív épületeit vizsgáltam meg benne. Azt, hogy az épületek hogyan kommunikálnak velünk, mit adnak át nekünk, milyen érzéseket hoznak bennünk felszínre. Csak a bevezetőjét szeretném beilleszteni ide.)

„Szeretem Budapest belvárosát. Megannyi csodás épületével, a régmúlt által ránk hagyományozott értékeivel együtt.
Eldugott, rejtett kis utcákon barangolva kandeláberek, vízköpők, sok helyen málladozó homlokzatok, ujjaikat, orrukat vesztett szobrok néznek vissza rám. Cirádás betűkkel megalkotott táblák hirdetik a falakon, hogy egykor mire volt hivatott egy-egy épület.
Márványlépcsők gondos munkával, nagy szakértelemmel megalkotott vaskorlátai, falfestmények, kidolgozott timpanonok, eklektikában burjánzó, lüktető városrészek őrzik még most is a régmúlt örökségét.
Hajnalban, mikor az Erzsébet híd közepén a buszról kinézek a városra, mely a kelő Nap fényében szikrázik, néha olyan, mintha valami monumentális erő érintene meg és nehezedne rám. Gyönyörű, méltóságteljes zenét hallok, melyben akkor, abban a pillanatban, mintha kis időre visszatérne a múlt is.
A Nagykörúton a villamosról kibámulva, minden egyes alkalommal megakad a szemem valamin, amit azelőtt még sosem vettem észre. Gigantikus, erőt sugárzó szobrok, melyek mintha fejük fölé emelt karjaikkal tényleg az épületet tartanák. Vasból kovácsolt csigák és különböző állatfigurák a járdán ülve védik a házak falát kapunyitáskor.
Kora reggel kerékpárral, a kormányt elengedve átgurulni a Hősök terén, mikor még csak néhány autó hajt végig az utakon és az embertömegek, akik napközben ellepik a környéket, még alszanak és mikor még akkora a csönd, hogy hallani a madarakat is, olyan boldogság jár át, hogy fülig ér a szám.
Fények, illatok, érzések, hagyomány, értékek, szaktudás, méltóságteljes, ódon épületek. Nekem ezt jelenti a belváros.”

Ne tegyék tönkre a Városligetet!


Zsédely-Romhányi Katalin