Aláírásgyűjtés Szilárd atyáért

TÉRKÖZÖK (Sáfrány Attila)

Az elmúlt hetek eseményei ismételten rávilágítottak, hogy mennyire nem ismerjük egyházunk hitét. Még a hívek, sőt, amint kiderült, a témáról író újságírók egy része sem. Úgy látszik, azzal sem vagyunk tisztában, hogy mit jelent a világi (a profán) és a vallási (a szent) elválasztásának az alapkövetelménye, amelyet a jézusi mondás lényegre törő egyszerűséggel a következő szavakkal fejezett ki: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené (Mk 12,17).

A világi és a szent egymástól való elkülönítése az evangélium legfontosabb tanításainak egyike, ami nem csak a vallási és a világi hatalmi szerv – az egyház és az állam – elválasztásának szükségességét teszi a hit központi kérdésévé. A követelmény a módszerekre is kiterjed: a vallásit nem megengedett világi és a világit vallási módszerekkel megélni, kifejezni, értelmezni. Milliónyi történelmi példa igazolja, hogy az efféle összemosás kizárólag romlott gyümölcsöket szülhet: mindkét oldalon.

A péterréveiek hetekkel ezelőtt elkezdett tiltakozása kapcsán most mégis ennek lehettünk a szemtanúi: a vallási célkitűzést kifejezetten világias módszerrel, a politikai nyomásgyakorlás eszköztárával kívánták elérni a hívek. Amint a médiából értesülhettünk, a petíciót gyűjtő, majd tüntetést szervező, végül pedig a polgári engedetlenség mellett döntő Tisza menti egyházközség tagjai azt követelték, hogy a szabadkai püspök ne helyeztesse át Balcsák Szilárd atyát más plébániára, mivelhogy féléves ott tartózkodása alatt föllendítette a település egyházi életét.

Ez volt az egyetlen, vallási tekintetben is méltányolható érv, amelyet a politikai aktivistaként föllépő tiltakozók felhozhattak ügyük mellett. A katolikus egyházjog szerint ugyanis – nem úgy, mint a protestáns egyházakban – a püspök kizárólagos joga dönteni a papok áthelyezéséről. Erről azonban mintha nem szándékoztak volna tudomást venni a tüntetni induló péterréveiek, akik nyíltan szembefordultak pásztoruk határozatával.

A katolikus hitletétemény a szentírás és a szenthagyomány tanításán alapul. Keresztényként ezekre az alapokra helyezkedve éljük meg a hitünket, rájuk helyezkedve – tehát megalapozottan – akár vallási följebbvalónk véleményével szemben is jogunk van kifejteni ellenvéleményünket. Az egyház egy élő szervezet, Szent Pál szavaival olyan, mint az emberi test, folyamatosan alakul és változik, a reformpártiak és a tradicionalisták, a hagyományokhoz ragaszkodók és az újítók vég nélküli vitáinak, belső harcainak a kereszttüzében alakul, újul meg szüntelen. E megújulása mindig kétirányú: a kezdetek felé mutatva állandó visszatérés a hit Jézusban gyökerező alapjaihoz; előrenézve, a vég felé irányulva pedig a hittartalom mind mélyebb megélése és megértése felé való szakadatlan előrehaladás.

A péterrévei híveknek a média (le)szereplésével zajló tiltakozását lehetetlen beilleszteni ebbe a keretbe. Ők egy kifejezetten a püspökre tartozó egyházkormányzati kérdésben adtak hangot ellenvéleményüknek. A politikai nyomásgyakorlás eszköztárával élő módszerük pedig határozottan ellentmondott a katolikus egyház immár két évezredes hagyományának. Alapszabály ugyanis, hogy a megújulásra serkentő kritikának, lelkiségi mozgalomnak az egyházon belül és a vallási keretek között kell elhangoznia, kibontakoznia. Ellenkező esetben szakadás vagy hitvesztés a végeredmény. Ősi egyházi tapasztalat ez.

A péterrévei hívek tiltakozása mindkét alapszabállyal szembement: az utcára menve és a médiát is bevonva átlépték a határvonalat, a politikai tiltakozás eszköztárával élő módszerük pedig egyértelműen világias módszer volt.

Ez az utóbbi a legmegdöbbentőbb. Ha ezen az úton haladunk tovább, holnap már annak lehetünk a szemtanúi, hogy a katolikus hívek azért vonulnak transzparenseikkel a püspökség elé, hogy helyezzék át egy másik településre az általuk nem kedvelt plébánost. Miközben jönnek majd az adott lelkipásztort éltető ellentüntetők is, hiszen köztudott, hogy parókiáján előbb-utóbb minden papnak kialakul a maga pártolói és ellenzői tábora. A rendőrség is ott lesz majd, nehogy összetűzésre kerüljön sor közöttük. Az eseményről tudósító média pedig boldogan asszisztál majd mindehhez, meg sem említve közben – mint most sem –, hogy az egyház egyházkormányzati kérdésekben önrendelkezéssel bír, s hogy a katolikus vallási közösségben legalább már 1700-1800 éve elvitathatatlanul a püspökök gyakorolják ezt a jogot.

Ezt a zűrzavart szeretnénk?