Ekkorát még nem robbant semmi a peticiós oldalon - az elképesztő visszhang azt jelzi, hogy Barna Illés története félelmetesen szimbolikus.
Szimbóluma annak az ember- és közösségellenes össztársadalmi szemforgatásnak, ami miatt ma kiégetten és lesújtva háborognak tömegek, mert úgy érzik, ők is egy-egy Barna Illés, illetve maholnap ők is azok lesznek.

Szimbóluma mindenekelőtt annak, hogy miként látjuk a nyugdíjas korú, idős generációk sorsát ma minálunk: a korral haladni képtelen lepusztult haszontalanoknak, akiket közösségi érdek eltakarítani az útból minden kacatjukkal. Más szempont fel se merül. Pontosabban kimerül - jó esetben - a kinyírt generációk érdemeit sietve elméltató cirkalmas papírok kiosztásában és gyorsan elhadart ájtatos öblögetésekben (csak legyünk már rajta túl, mert koccintanánk!), no meg a hagyományápolásban: ami ábrándos fantazmagóriákból festett mesekönyveket akar vagyonokért életre kelteni, ahelyett, hogy kiindulásul a szívszorító létezőt próbálná megismerni és megtisztelni.

Szimbóluma másfelől a jószándékú, de tökéletesen kocka törvénykezési és szabályozási tébolydának - annak, hogy a féltehetségű életidegen mamelukok cezaromán buzgalmából született paragrafusok és a nyomorukban cézárkodó ellenőrök ténykedése minden életszerűségnek jó részben ellentmond, és nem csak a közérdek előmozdítójaként, hanem legalább ugyanennyire kerékkötőjeként működik.

Szimbóluma harmadjára társadalmunk morális egészségének. Annak, hogy az alamuszi utonállók, névtelen följelentők, kaparj-kurta gáncsoskodók és a szomszéd tehenén öntudatosan kárörvendő piti félkézkalmárok világa még ráadásul nagylelkűen szentimentális is: amikor már rég szerencsésen lekéste az esélyét, hogy segítsen bármin és bárkin, aki és ami mellett sandán vagy belerúgva ment el nap mint nap, akkor egyszeriben kitör mélyeiből a morális felháborodás, és dúlt kebellel vádaskodva és tiltakozva minden és mindenki ellen, bemutatja az ő mérhetetlen nagy lelkét - aláírással.
Szimbóluma eképpen a titkon emésztő rosszakaratnak és a léhán elmulasztott jónak.

Csak egyetlen aprócska kérdés: felmerült valaha valakiben, aki Barna Illés üzletében az utóbbi szűk évtized során megfordult - horribile dictu: az önkormányzat felelős embereiben - , hogy vajon mi lesz mindennek a sorsa, vége? Látták a lepusztulást? Látták az öregedő 'bácsit'? Talán. Gondoltak bármit is a pillanat nyallintó örömén túl - előre, bele a pusztító időbe? Aligha És ha netán felrémlett bennük valami sejtés, mozdították vajon a kisujjukat? NEM. Azt soha. -- Akkor most min jajveszékelnek, miféle hagyományt őrizgetnének?

Barna Illés aligha fog most, 78 éves, beteg és megtört emberként össznépi celebbé avanzsálva megújulni és hálából jobban teljesíteni. Vélhetőleg valóban bezárta mindörökre a boltot. Sebzetten és véglegesen. Ha nem tart ki "sértődésében", megöli a cirkusz, amivel 'megmentik'. Mérhetetlenül sajnálom szegény öreg mestert és mindazt, ami végleg eltávozik vele az életünkből. Sajnálom, hogy nincs és nem volt választása.
De miként gondoljak azokra, akiknek lett volna választásuk? És lesz is, holnap, holnapután, vég nélkül - mert ők a túlélők? És ugyanígy cselekszenek most és majd, mindenkor, tovább...

Illés mestertől tisztelettel búcsúzom. Erőt kívánok neki, nagy kitartást és lelkierőt. Isten áldja!