Béremelést a Szociális szférában dolgozóknak.

Idehoztam februári elkeseredett írásomat! Hisz azóta is aktuális....
Ma
(Az én napom, de bármelyik bölcsődei dolgozó írhatta volna.)

Nem szeretek késve érkezni a munkahelyemre, ezért jól előre állítottam az ébresztőt.
Aztán a szokásos reggeli rutin. Persze első a cica, hogy abbahagyja keserves nyávogását. Folyton attól fél, hogy éhen hal.
5:30-kor kiléptem az ajtón. Lebotorkáltam a harmadik emeletről. A kapun kilépve egy jó mélyet szippantottam a friss levegőből. Gondolataim alaposan elkalandoztak...már csak arra ocsúdtam, hogy a bölcsőde kapujában állok.
6 órára teljes harci díszben serénykedtem a csoportszobában. Itt is a reggeli rutin teendők. Maradt pár percem, hogy felhörpintsem a kávémat, és már érkezhet is az első fecske. Itt már csak a gyerekeké vagyok. Bármi gondom van, bármi fáj, azt gondosan elrejtem a mosolyom mögé. Szolgálom őket, teszem a dolgomat. Adom-veszem a játékokat, lesem a gondolataikat. Építünk, kirakózunk, bohóckodunk. Tornázunk, labdázunk, mesélek nekik, énekelünk, csacsogunk.
Ma egy teljes cd-t végigtáncoltam velük. Hol az egyik, hol a másik a párom. Vetélkednek a kezemért. Nagyon észnél kell lenni, hogy senki ne maradjon ki. Aztán ügyesen kört alkotunk, úgy ropjuk tovább. Közben a másik térfélen mindig akad egy két harci kedvű kisgyerek, oda is kell hatni.
Mindezt sántikálva, fél lábon ugrálva mert voltam olyan botor, hogy novemberben fogócskáztam velük és kiment a bokám. De ez nem ülőmunka, nincs megállás. Jó-jó, percekre letelepedhetek, csupán azért, hogy abban a minutumban már ugorjak is egy konfliktust megoldani, vagy fogadni a későn érkezőket.
A szabad percekben igyekszem előkészíteni az eszközöket az asztali foglalkozáshoz. Közben folyamatosan beszélek, tevékenykedek, pörgök szédülésig.
Adódnak egyéb váratlan dolgok is...egy szülő telefonál, valaki bepisil, netán popsit kell törölni, a másik szomjas, vagy épp egy új játékot szeretne. És pattanni kell! Észnél lenni! Egy pillanat kihagyás, és oda az addigi munkád. 11-14 kis bölcsődés folyamatos testi, szellemi ottlétet igényel. Míg az egyik asztalnál ülsz, a másik követelőzik. Mindegyik engem akar, mondják a kis gondolataikat. Ki mesét akar. Ki, hogy labdázz vele. Ki, hogy az ő rajzát dicsérd. Közben az agyad lázasan dolgozik, hogyan tartsd fenn az elért idilli hangulatot, hogyan tartsd életben a figyelmüket. Hogyan, mivel varázsold el őket. Közben maradj szelíd és türelmes!
Egy nap százszor komorodom el, és százszor születek újjá. Ám mikor visszahallom az előző nap tanult éneket, mikor utánoznak, és kényeztetnek simogatásokkal, puszikkal, mikor friss kávét főznek nekem, és borsólevessel kínálnak, akkor ismét értelmet kap a munkám.
Eljön a tízórai ideje, vele a kolléganőm. Végre megszusszanhatok. Persze még ekkor is folyamatosan beszélni, oktatni, dorgálni, csitítani, dicsérni, nevelni kell!
De hiszen ilyen ez a hivatás!

És akkor megkapom a fizetéspapírom 65 000-Forintról.

Már nem a munkától szédülök. Rosszullét környékez, és érzem ahogy...nem, ezt nem tudom leírni...

Valóban már csak a szó marad: hivatás....csak....csakhogy a hivatástudat életben maradásához, bizony jól jönne a pénzbeli elismerés is! Egy kis anyagi biztonság, hogy fáradtan hazatérve, ne a napi megélhetés gondja nyomasszon! Hogy nyugodtan pihenhessek, legyen módom feltöltődni, megújulni a következő napra! Szép kártya? Étkezési utalvány? Mi az? Még a fizetést is megsarcolják ilyen-olyan érvekkel.
De mosolyogjak! Legyek higgadt, kiegyensúlyozott, jó példával járjak elöl, hisz a jövő generáció van rám bízva! Igen! Csodálatos látni őket fejlődni, okosodni, tudva, hogy az én munkám is benne van. Ám napról-napra fogy a lendület, és lohad a kedv. Mert a legszebben virító növényt is táplálni kell, hogy bírja a viszontagságokat! Persze megyek, és csinálom ahogy kell. Mosolygok.
Miközben legszívesebben ordítanék, hogy MI JÖN MÉG??????
111488