Pedofíliamentes Magyar Narancsot!

Sajnos ez a kétségkívül jószándékú és támogatásra érdemes kezdeményezés bizony megcsúszni látszik a mögötte álló meglehetősen végletes és egyszerűsítő szemléletmód banánhéján. Bár bagatell mellékszálnak tűnhet, e szemléletmód durva tarthatatlanságát mi sem példázza jobban, mint a "Lolita egy tizenkét éves gyerek, akit anyja halála után a nevelőapja elrabol és rendszeresen megerőszakol" mondat. Túl azon, hogy a cselekmény ilyetén összefoglalását még talán egy bíróság sem tekintené tökéletesen elfogulatlannak, a Lolita egy fikciós mű, amely kétségkívül rengeteg interpretációs lehetőséget megenged; hogy azt ne mondjam, bizony egy hosszú, bonyolult és nehezen érthető szöveg. Nabokov mintegy 300 oldalas - talán ebben egyetértünk - zseniális regényét ebben az egysíkúan moralizáló, bűnös-áldozat kettősségben megragadni legalább annyira inadekvát, mint Woody Allen híres bonmot-jával azt mondani a Háború és békéről, hogy "az oroszokról szól". A gyermeklét - legalábbis az én emlékeim szerint - nem "aranykalitka", egyáltalán nem "az ártatlanság kora", ugyanakkor a gyerekek traumáktól való védelme értelemszerűen a felnőttek dolga, a mi felelősségünk. Ezt viszont egyáltalán nem könnyíti meg, ha a kiskorúakat érő szexuális abúzusok szerteágazó, szövevényes és nehezen átlátható jelenségcsoportját a hatalommal bíró, tárgyiasító heteroszexuális férfiak és a tudatlan, reflektálatlan gyereklányok valamiféle abszurd sakkjátszmára hajazó küzdelmeként írjuk le. Sajnálom.