Támogatnám/megvenném Fehér György (1939-2002) operatőr-rendezőről szóló kötetet.
Kapcsolatfelvétel a petíció szerzőjével
Tedd a kívánságlistádra a kötetet!
2022-03-05 18:15:07Itt lehet majd először értesülni a megjelenésről:
https://moly.hu/konyvek/pentelenyi-laszlo-szerk-arcok-iskolaja
Francia Új Hullám Filmművészeti Szakkönyvkiadó
Fehér György-portréfilm az RTL-Klub műsorán
2021-05-21 14:12:58Örömmel értesítek mindenkit, hogy 2021. május 25-én, kedden, hajnali 1.15-től a XXI. század című műsor keretében az RTL-Klubon egy Fehér György-portréfilm kerül bemutatásra. (Ismétlés: 2021. május 30. szombat 12.00)
A film később a neten is megtekinthető lesz: https://www.rtlmost.hu/xxi-szazad-p_7730
Észrevételeket, javaslatokat és mindenféle emlékeket az arcokiskolaja@gmail.com címen továbbra is szívesen fogadunk!
Francia Új Hullám Filmművészeti Szakkönyvkiadó
Kenyeres Bálint 2002. augusztusi levele Fehér Györgyhöz.
2020-10-16 07:32:56Gyuri,
levelet írok, másképp nem megy, napok óta csak veled beszélgetek, folytatom hát így most felkérésre is. Írd meg, mondanád röhögve, legalább lesz egy kis pénzed, vállon veregetnél aztán beszélnénk másról, ha lenne még valami fontos, ha nem, hát hazamennénk. Nyugodtabb lennék sokkal, mint mielőtt találkoztunk, az bizonyos.
Levelet írok, mert csak így megy, mintha beszélgetnénk, bár tudom, hiába beszélek hozzád, dolga ebben az életben veled már csak a sírásóknak és a filmtörténészeknek lesz, ők majd a helyedre tesznek.
Már nem is számolom hányan mondták magukat a legjobb barátodnak az elmúlt néhány napban, és leszámítva az ilyenkor hirtelen felbukkanó legjobb barátokat, akik még a legnehezebb időkben is..., tudom, a többség megszédülve a halálodtól, valóban így is érez. A legjobb barátja nem figyel úgy az emberre, ahogy te tudtál arra, akivel beszélgettél. Én is úgy éreztem, a vesémbe látsz, általában előbb tudtad, mi van velem, mint én magam. Egy-egy mondatod hónapokkal, évekkel később érett meg bennem és segített tovább lépni, aztán elejtetted a következőt. Kitűnő pedagógus voltál eszerint, biztosan meg is jegyzik majd rólad, bár az utóbbi években szinte be sem tetted a lábad az atomjaira hullott főiskolára, csak a színésznövendékekkel foglalkoztál, a filmes részleget kerülted. Most kezdtetek volna valami újat Gothárral, osztályod is lett volna, nem is tudom, mi lesz ott nélküled.
Szerencsére bekéredzkedtem egy ilyen, színészeknek tartott kurzusodra, sokáig élek majd még abból a néhány alkalomból. Leállítottad a színészt a kamera elé, magányosan, egy közelibe zárva, nem nézhetett sehová egy pillanatra sem, csak az optikába, és szívósan, konokul, semmivel sem törődve kikényszerítetted belőle azt, amitől szerinted színész a színész, a töretlen koncentrációt és a képességet, hogy szünet nélkül önmaga legyen a kamera előtt.
Filmjeid is ugyanezzel a konoksággal készítetted, zárt, szikár, archetipikus alapokból kiindulva haladtál a végtelenül egyszerű helyzet mélye felé, kegyetlenül hántva le és eldobva mindent, ami lényegtelen, kiirtva minden mellébeszélést jutottál el a helyzetek origo pontjáig és aztán ebből az egyetlen pontból kiindulva építetted fel újra a teljes világot.
Az ilyen mértékű következetesség és konokság persze indulatokat gerjeszt, talán nem véletlenül beszéltek egyesek nyílt provokációról a filmjeid kapcsán. Mindig a legnehezebb ellenállás felé menni provokáló a többség számára.
Egész életre szólt számomra első mozifilmed 1990-es bemutatója, a te szavaiddal, kihegyezett karókkal teli gödör felé száguldottál, de nem érdekelt. Pedig nincs az a középszerű, tehetségtelenségtől duzzadó opus, ami akkorát tudna bukni, mint amekkorát a te remekműved bukott ott akkor. Aztán persze idővel, évek alatt rájöttek mi is született ott az új évtized kezdetén.
De mintha még most, hogy vége és konokságod végérvényesen megtört, még mintha most sem értenének. Egy napilap kevéssé termékenynek nevez, összetévesztve a termékenységet és a szószátyárságot, nem látva mekkora erő kell ahhoz, hogy az ember ne fecsegjen, csak akkor beszéljen, ha van is mit mondania.
Benned megvolt ez az erő. A hétköznapokban is csak konkrétumokról lehetett veled beszélni, csak úgy a levegőbe nem. Hívj ha van valami, búcsúztál mindig, nem is volt értelme ha az a valami hiányzott. Most itt van, lenne egy konkrétum, kéne pár praktikus tanács. Hívnálak, Gyuri.
Kenyeres Bálint
Forrás: http://archiv.magyar.film.hu/filmhu/magazin/feher-gyorgy-emlekere-interju-szakma.html
Francia Új Hullám Filmművészeti Szakkönyvkiadó
Bíró Yvette 2004. február 12-i levele Fehér Györgyhöz.
2020-10-13 21:27:32Gyuri,
úgy gondolok most Rád, mintha még hamarosan találkoznánk, majd tavasszal, mint annyiszor, amikor Pesten jártam, a főiskola körül, vagy az idétlen filmfesztiválokon, majd a rossz vetítők alagsoraiban, mégegyszer, ki tudja hányadszor megnézni az éppen munkában lévő film nyers vágását. Vagy máskor, a forgatókönyvek körüli hevesebb viták után, mikor együtt üddögéltünk, eddegéltünk, vagy iddogáltunk a leglepusztultabb kocsmákban. Ignác volt a neve?, ahova a Vígszínház melletti kis utcába vittél, plafonig rakott ládák, ismerős, már "boldog" törzsvendégek közé, a foghíjas de csábos kocsmárosné jóindulatába ajánlva. Te nem ittál, csak azt a rémes szörpöt, én pedig a talán még rémesebb bort, de a látogatás remek volt, tökéletesen értelmes, éppen minden elképesztő képtelensége miatt. És persze nevettünk, mert nem volt hova leülni, csak élvezni kellett a mindennél igazibb környezetet. Ajándékul adtad, annak vettem.
A szürkület szenvedélyét, vagy a szenvedély szürkületét, akárhogy mondhatom, csak a japánok tudják ilyen "fehéren", ilyen élesen, ilyen reménytelen kibogozhatatlanságban látni. Rejtély van a mélyén, azt próbálod feszegetni, csakhogy a rejtély titka éppen megfejthetetlensége. És te éppen ezzel mertél szembenézni.
Megyünk a sáros, ködös utakon, foszlékony és komoran felhős egek alatt, érdes, durva kezek nyúlnak a rossz ruhákból kivillanó női testek felé. Csikorgó erőszak, gyanakvó, bosszút ígérő kemény tekintetek: micsoda köznapi nyomorúság, mennyi haszontalan erő! Minden arc megviselt, valami istentelen súly nehezedik a mindig rosszal számoló homlokokra, az eltökélt kísérletekre. A csend és a várakozó semmi egyszerűen elátkozott, csapdákkal teli, és az emberek, e csapdák felé igyekezve vagy már éppen nyakig benne, menthetetlenül védtelenek saját korlátozottságukban. A filmek sodra az eseménytelenség álarcában áramlik, de a bennük romboló erő nagy. Nincs nyerő, csak vesztesek vannak. És a végén már csak a tapintható közeg marad: a táj anyaga, a fekete/fehér ezernyi borús árnyalata, a film áthatolhatatlan szövetének egyetlen valósága.
A szenvedély arcát látszólag hűvös, ám engesztelhetetlen szenvedéllyel kerested. Láttam ezt az iskolában is, mikor színésznövendékeidet a végsőkig gyötörve hajtottad, űzted a pontosság felé, a közhely üressége mögé. Semmi rutinos készáru, előrecsomagolt, adott forma nem volt elfogadható. Veled együtt kellett nekik megszenvedni a hiteles, csakugyan ismeretlen kifejezést. És az idő nem számított. Újból és megint, hányadszor? neki kellett fogni az átélt, átélhető mozdulat, ritmus, és hanglejtés megtalálásának. Beszédes szünetek és meglepő váltások, kiszámíthatatlan lüktetések nélkül, hogyan is lehetett volna bármi érvényeset létrehozni? Bele izzadtunk? Mindahányan, de ami létrejött az nem hasonlított már semmilyen klisére, hangzatos színházra. Ez is japán birkózás volt. Elegáns és könyörtelen.
Mert ez a két vonás: belső elegancia és konok, hajthatatlan meg nem alkuvás egész életviteledre érvényes volt. Ez adott olyan szinte kínzó feszességet és személyes pecsétet a filmeknek is. Kevés maradt belőlük, sajnos, de tudom, hogy hasonlíthatatlanok.
Drága Fehér Gyuri! Hogy lehetett ilyen elfogadhatatlan némaságban elmenni?
Bíró Yvette
Francia Új Hullám Filmművészeti Szakkönyvkiadó