Tiltakozunk Hazánk gyalázása ellen!

Quoted post


Vendég

#301 Re: Nem lehet Gyöngyösi lenácizásának mögé elbújni…

2012-12-17 00:10

legfélelmetesebb véglet: despota az anyag birodalmában és anarchista a szellem országában."



Nemzeti irodalmunk tudatosan elfeledtetett regényeit megjelentető könyvsorozatunk első kötetét tartja kezében a Tisztelt Olvasó, amely a legszámkivetettebb magyar írók egyikének kortörténeti regénye. Az elmúlt fél évszázadban megjelent történelemtankönyvek, irodalomtörténetek meg sem említik. Lexikonjaink közül a "Magyar Életrajzi Lexikon" és a "Révai Új Lexikona" még megemlékezett róla, viszont a 2000-ben megjelent "Új Magyar Irodalmi Lexikon" már nem. Az elhallgattatás okát nem nehéz megtalálnunk: a regény tárgya a zsidókérdés, amelyet történetíróink, statisztikusaink, politikusaink részletesen vizsgáltak, íróink ellenben sokáig adósak maradtak művészi megörökítésével.
Dövényi Nagy Lajos könyv alakban először most megjelenő regényét tekinthetjük a zsidókérdés anyanyelvünk elszigeteltsége ellenére világirodalmi szintű feldolgozásának. Ezért nemcsak az író életének bemutatását, hanem regényének irodalom- és történetpolitikai értékelését is szükségesnek tartjuk.

DÖVÉNYI NAGY LAJOS ÉLETE
1906. december 12-én született Borsod vármegyében, Szihalomban. A húszas évek végétől újságíró: 1929 és 1934 között az "Eger" című politikai napilap segédszerkesztője, 1930 és 1931 között a "Magyarság" tudósítója, 1934 és 1938 között Milotay István lapjának, az "Új Magyarság"-nak belső munkatársa, 1939 és 1944 között az "Esti Újság" segédszerkesztője, 1943 és 1945 között "Az Ország" című nemzetpolitikai hetilap szerkesztője. 1938-tól a Magyar Rádió bemondója: tudósított például az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszusról, valamint az első és második bécsi döntés révén visszatért országrészekre való bevonulásról. Forgatókönyvet is írt: amint a "Magyar Film" 1944. június 1-jei számában olvassuk, megkezdte Patkós Györggyel egy dokumentumfilm forgatókönyvének megírását a tiszaeszlári rituális gyilkosságról, Marschalkó Lajos "Tiszaeszlár - a magyar fajvédelem hőskora" című tanulmánya alapján.
1939-től az "Új Magyarság" közölte folytatásokban "Bolyongás Kazár földön" című cikksorozatát, 1941-től pedig a Rajniss Ferenc alapította és szerkesztette "Magyar Futár"-ban jelent meg több elbeszélése, és a "Tarnopolból indult el...". De Bozóky Alajos és Vájta Ferenc politikai hetilapja - "Az Ország" - is közölt tőle tárcákat, s ugyanitt jelent meg a cári Oroszország végnapjait, Szovjet-Oroszország politikai viszonyait leleplező, könyv alakban szintén kiadatlan regénysorozata, a "Kaganovicsok". Tárcáival és elbeszéléseivel éppoly népszerűségre tett szert, mint alábbi regényeivel: Felhőszakadás (1934), Ősztől őszig (1940), Párbaj a tengeren (1941), Szigettől Zágonig (1941), Vérben és vasban (1941), A váraljai csoda (1942), Állóvíz (1942), És üzen az élet (1942), Tessedik, a kalászosok mestere (1942), Vérrel folyó Kubán vize (1942), A halál kalandora (1943), A pekingi titok (1943), A végzet beleszól (1943), Emberek a fergetegben (1943), Hatvan nap boldogság (1943), Hárman a végzet ellen (1943), Végzetes játék (1943), A múmia titka (1944).
Hortobágyi Jenő "Keresztény Magyar Közéleti Almanach"-ja így méltatta 1940-ben: "Mint író, egyik legzamatosabb magyarságú és nagy közkedveltségnek örvendő szereplője a magyar írótársadalomnak."
1945. október 13-án "kötél általi halálra" ítélte a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Az indoklás szerint "háborús főbűnös" volt. Az akkori baloldali sajtó állandó támadási célpontjának számított személye, életműve. Vásárhelyi Ferenc lapja, a "Képes Figyelő" 1945. szeptember 1-jei száma riportot közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról. A riporter megjegyezte: "A nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját hallgatják ki." Megkérdezte tőle, mikor akarta "Tarnopolból indult el..." című regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt így felelt: "Majd a Népbíróságon." Szirmai Rezső "Fasiszta lelkek" című beszélgetésgyűjteményében (1946) "mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék" terjesztőjeként, Klár Zoltán - a "Társadalmunk" című marxista szemle főszerkesztője - "emberbőrbe bújt vadállat"-ként és "Szálasi íródeákja"-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: "Ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!" Könyveit az "Ideiglenes Nemzeti Kormány" 530/1945. M. E. számú rendelete bezúzásra ítélte. Aki nem szolgáltatta be könyveit, a fenti, 1945. február 26-án kihirdetett rendelet 6. paragrafusa szerint "kihágást" követett el: "nyolcezer pengőig terjedő" pénzbüntetésben és "háború idején hat hónapig terjedő elzárás"-ban részesült.
Kegyelmi kérését a NOT elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én "államelnöki kegyelemben" részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem a jelen regényét grafikákkal kiegészítő művészeket is, akikről egyetlen sort sem olvashatunk művészeti lexikonjainkban.
Életének utolsó két évtizedéről csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám a levert forradalmat követő megtorlás folyamán visszakerült a rács mögé. 1963-ban kiengedték a börtönből. 1964 decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos kezelés következtében.
A "Tarnopolból indult el..." miatt tizennyolc évig ült börtönben. Újságíró kortársa, Fiala Ferenc írta: "Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt."

A "TARNOPOLBÓL INDULT EL..." TÉMAVÁLASZTÁSA
"Dövényi Nagy Lajos új, hatalmas kortörténeti regényét augusztus 26-ától közli folytatásokban a Magyar Futár" - adta hírül a lap 1942. augusztus 12-ei száma. A közlést a jelzett időpontban el is kezdte az akkor már hetente 400 000 példányszámban megjelent politikai lap. A legutolsó közlés - a 122. - 1944. december 20-ára esett, amelyből kiderül, hogy a regény befejezetlen. Feltehetően Budapest ostroma miatt nem került sor folytatására. Az eredeti kézirat sorsa ismeretlen, így nem tudjuk, tartalmazta-e a folytatást.
A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig. Magatartásának megismeréséhez mellőzhetetlen az európai zsidók vándorlásának ismerete.

A történettudomány két ágra bontja az európai zsidóságot: nyugatira (szefárdra) és keletire (askenázira). A szefárd zsidók a Földközi-tenger vidékéről, főleg Spanyolországból vándoroltak - a XIV-XVII. század között - Franciaországba, Németországba, Hollandiába és Belgiumba. Az askenázik ugyanebben az időben Délkelet-Európából fokozatosan északra költöztek: miután Csehországból kiüldözték őket, Lengyelország és Litvánia földjén telepedtek le, ahol a nyugatról bevándorolt és a keletről már régebben betelepült zsidók éltek. Tekintettel lélekszámuk ugrásszerű megnövekedésére, északra és keletre mentek tovább, a Baltikum és Fehér-Oroszország irányába, ahonnan délkelet felé vándoroltak, amíg meg nem érkeztek Romániába, Magyarországra és Ukrajnába. A nagy keleti és délkeleti vándorlás a XIX. században ment végbe. Azonban a cári Oroszország a XIX. század közepétől egyre kevésbé tűrte a zsidók további bevándorlását, amelynek megakadályozására az ország nyugati területén helyezte el őket. E terület - a "Cserta" - a Dunáig és a Dnyeperig terjedt. Határait nem léphették át, azokon belül gettókba zsúfolódtak. Nyomasztónak tartották helyzetüket, ezért a század közepétől megindultak nyugat felé. így kerültek Galíciába, amely az Osztrák-Magyar Monarchiának az Északkeleti Kárpátoktól keletre elterülő tartománya volt. Két legnagyobb városát, Lemberget (ma Lvov) és Tarnopolt népesítették be leginkább. A Szeret folyó mentén elterülő, ma Ukrajnához tartozó, Munkácstól északkeletre 200 km távolságban lévő Tarnopol lakóinak száma a tizenkilencedik század végén elérte már a 26 000 főt. A város a galíciai gabonakereskedelem központjának számított.

Brandstein Juda a jeshivák, talmudmagyarázók babonás légkörében nő fel. 1911-ben, amikor betölti tizennyolcadik életévét, elhagyja Tarnopolt. Batyuval a hátán, az Északi Kárpátok felé tart, Magyarország határát észrevétlenül lépi át. Munkácson letelepedik. Önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolja a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mér és hamisan tanúzik. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tesz, az első világháború idején nem vonul be katonának, helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, amelytől lefagy a lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözik, külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatja pajeszét, kikeresztelkedik, "református"-nak mondja magát, felveszi a Balassa nevet. Vállalati vezérigazgató lesz, "telekspekuláns". Nem érdekli az irodalom, művészet, tudomány, vallás, család, gyermeknevelés, hitvesi hűség, csak a közvetítőkereskedelem. Az író Brandstein Juda jellemének két fő tulajdonságát emeli ki, a nihilizmust és a materializmust: "Sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet - s aztán vége."
Bár a regényalakok közül Brandstein-Balassa életéről tudjuk meg a legtöbbet, a háttérből a huszadik század első felének Magyarországát is megismerhetjük. A hétköznapok zsidó alakjait olyannak mutatja be, amilyenek a valóságban voltak. Brandstein Judát nem egyedülálló zsidó típusnak tekinti, hanem a magyarországi neológ zsidóság megtestesítőjének.

IRODALOMTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK
A regény irodalomtörténeti előzményei a XVIII. század végére nyúlnak vissza. Költőink, íróink már ekkor panaszkodtak a zsidókra gazdasági, erkölcsi életük miatt. Virág Benedek 1798-ban így írt róluk: "Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati: ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak." Czuczor Gergely is a magyar városokat óvta a zsidóságtól: "Városaink legtöbbnyire nincs még magyar kézen / Csak mindnyája zsidó kézre ne jusson tovább." Idézhetnénk még Dugonics András drámáját ("Az arany peretzek"), Csokonai vígjátékát ("Gerson de Malhereux, vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú"), Verseghy Ferenc színjátékát ("A szerelem gyermeke"), Vörösmarty írását ("Zsidóügyről"), azonban fenti soraik is tükrözik, hogy a kis- és középnemesség, a parasztság és jobbágyság, a vármegyei élet megrontóinak tartották őket. Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat "egészen demoralizált népcsalóknak és orgazdáknak" nevezte, Kölcsey Ferenc az uzsorakamatot szedő, váltóhamisító zsidók ellen emelte fel szavát: "Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása".

Tizenkilencedik századi költőinket, íróinkat csak annyiban érdekelte a zsidóság léte és sorsa, amennyiben veszélyeztette a magyar nép politikai, szellemi életét. Nem egyes zsidók viselkedését bírálták, hanem a zsidó világnézetet, mert felismerték: létezik egy olyan egyedi világnézet, amely a zsidóság egészére nyomja rá bélyegét, még akkor is, ha akadnak időnként zsidó írástudók, akik műveikben mintha szégyellnék zsidóságukat. Ezért óvták népünket a vérségi kötelékek fellazításától, a vérkeveredéstől. Fogalomhasználatukban - akárcsak a romantika és a nemzetiszocializmus tanításában - a "vér" nemcsak fizikai-biológiai, hanem erkölcsi-szellemi fogalom is: a kultúra, nyelv, vallás meghatározta jellemforma, az önfeláldozás, a hősiesség, a becsületesség forrása. Erre döbbent rá Kölcsey Ferenc "Zrínyi dala" című versében: "Vándor állj meg! Korcs volt anyja vére, / Más faj állott a kihunyt helyére, / Gyönge fővel, romlott, szívtelen: / A dicső nép, mely tanult izzadni, / S izzadás közt hősi bért aratni, / Névben él csak, többé nincs jelen."
Kölcsey felismeréséről tanúskodnak tizenkilencedik századi irodalmunk mára csaknem teljesen elfeledett elbeszélői, mint Kuthy Lajos és Nagy Ignác. Kuthy Lajos áll Dövényihez legközelebb, aki az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat szedése ellen tiltakozott "Hazai rejtelmek" című regényében (1847). A magyar parasztot koldusbotra juttató Löbl Simonja igazi Shakespeare-i Shylock: kísértetiesen emlékezetet Brandstein Judára. Löbl természetesnek tartja az uzsorakamatot, a kis- és középnemesi családok földönfutóvá tételét, miközben megjövendöli a zsidó pénzarisztokrácia magyarországi térhódítását, a "hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok" uralmát. Kuthyt az utókor éppúgy nem értékelte jelentőségének megfelelően, mint ahogyan kortársát, Nagy Ignácot sem, aki regénytrilógiájában ("Magyar titkok", 1846) hozzá hasonlóan értékelte a zsidóságot, akárcsak egyes regényeiben báró Jósika Miklós ("Akarat és hajlam", "Egy kétemeletes ház Pesten", "Eszther", "Egy magyar család a forradalom alatt").

A kiegyezéstől az első világháború végéig kevés magyar író érezte hivatásának a zsidóság történelmi szerepének értékelését. Az 1867 utáni évtizedek liberális szellemiségén nevelkedett íróink - beleértve Jókait is - mintha elfeledték volna elődeik figyelmeztetéseit. Legfeljebb egyes zsidó alakokat bíráltak, nem a zsidó világnézetet. Hittek abban, hogy a zsidók előbb-utóbb megmagyarosodnak. Voltak viszont, akik társadalomellenes és közerkölcsi hanyatlást kiváltó tanaikat, mindenekelőtt uzsorakamat-politikájukat, váltóhamisításaikat, rituális gyilkosságaikat ellenezték. Elbeszélőink közül az alábbiak mutatták be regényeikben szellemiségüket, különös tekintettel a nagyvárosi zsidók anyagiasságára, élvezethajszolására: Vas Gereben ("Régi jó idők"), Tolnai Lajos ("Báróné ténsasszony"), Justh Zsigmond ("Gányó Julcsa", "Fuimus"), Ambrus Zoltán ("Berzsenyi báró és családja"), Andor József ("Két világ között"), Herczeg Ferenc ("Andor és András"), Szemere György ("Komédiák"), Harsányi Kálmán ("Kristálynézők"), Ritoók Emma ("A szellem kalandorai"). A tiszaeszlári rituális gyilkosságról pedig három regény számol be a Bary József emlékiratában ("A tiszaeszlári bűnper") közölt történelmi tényeknek megfelelően: Kászonyi Dánielé ("Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat"), Donáth Endeéé ("Solymosi Eszter"), Szépvízi Bálás Béláé ("Kánaán pusztulása").
A huszadik századi magyar irodalomban Szabó Dezső két regénye ("Az elsodort falu" és a "Megered az eső") a törzsi keretek közt élő, a befogadó nemzettel azonosulni képtelen zsidóság képviselőit, és az önmagát a bolsevizmus előkészítéséért felelőssé nem tevő, "nemzeti"-nek álcázott, öngyűlölő zsidó alakját kivételes lélektani éleslátással rajzolja meg.

A két világháború közötti magyar irodalomban csekély a zsidóbírálat. Szép-vízi Bálás Béla említett kortörténeti regényén túlmenően figyelemreméltó Vitéz Józsefé ("Csobaji krónika. Egy zsidó földesúr természetrajza"), Eszterhás Istváné ("A gébic"), Szeő Demeteré ("Zsidó vagyok"), Kádár Lajosé ("Kujtorgó lelkek") és Felpétzi Győry Jenőé ("A soproni zsidókapu"): ez utóbbi a zsidóknak Sopronból 1526-ban történt kitelepítését örökíti meg. (E regények népszerűségével vetekedett Artúr Dinter kisregénye, "A vérrontó bűn".)

A "Tarnopolból indult el" irodalomtörténeti értéke tehát az, hogy a zsidóság természetét olyan lélektani árnyaltsággal mutatja be, akárcsak a filmművészet nagy alkotásai, mint például Fritz Hippler, "Az örök zsidó" ("Der ewige Jude") és Veit Harland, az "Édes zsidó" ("Jud Süss"). Népéletből kölcsönzött, Pázmány Péter szentbeszédeire és Arany János balladáira emlékeztető kifejezései kivételes stílusteremtő művészre vallanak.

A KELETI ZSIDÓSÁG ÉS A MAGYARSÁG

A keleti zsidóság szellemiségéről számtalan hittudós, vallástörténész, bölcselő és társadalomkutató írt elemző tanulmányokat az elmúlt két évszázadban. Akár antiszemita, akár filoszemita szerzőktől valók, azonos képet nyújtanak a zsidók gondolkodásáról, erkölcsi állapotáról, jelleméről, üzleti szokásairól. Forrásbősége miatt az egyik legmegbízhatóbb Medici Pál könyve ("A zsidók szertartásai és szokásai", 1889), amely részletesen foglalkozik a zsidók életével: körülmetélésükről, a rabbik neveltetéséről, házi öltözetükről, imaformáikról, esküjükről, házasságukról, messiási jövendöléseikről kevés hozzá fogható pontosságú, a zsidó világnézet alapforrásain alapuló leírás jelent meg, amelyhez egyedül P. Zimándy Ignác könyve ("A megrögzött Maimonides deliriu-ma.", 1884) hasonlítható. De említhetjük az újkori zsidó történetírás fejedelmének tekintett Graetz Henriket is, aki "A zsidók egyetemes történeté"-ben (1908) a "lengyel zsidók" jelleméről így írt: "Ferdítés és csavarás, fiskális furfang és elménckedés, meggondolatlan gáncsolása mindannak, ami ismereteik körén kívül esett: ezekből szövődött meg a lengyel zsidók jelleme."

A lengyel zsidók szellemi életét beárnyékolta a XIV-XV. században elterjedt nominalizmus. Ez a bölcselettörténeti irányzat - amelynek megalapozói ugyan a minorita Aureoli Péter és a ferences Occam Vilmos, ámde újkori hívei többnyire zsidók voltak - megkérdőjelezte a tértől és időtől független fogalmak létjogosultságát. Az egyetemes megismerést nem ismerte, csupán az egyedit. Kizárólag a betűt, a szöveget vizsgálta, nem a gondolatot. Hogy ez a köznapi életben mit jelent, néhány példával világítjuk meg. "Vezetés közben szemedet az útra szegezd!" A zsidó válasza: "Nem szegezem oda, mert később is szükségem lesz rá!" "Kérek fél pohár vizet!" A válasz: "Nem tudom a poharat megfelezni!" Ha Graetz nem is használta e bölcselettörténeti fogalmat, rá gondolt, amikor megállapította: "A Talmud tanulmányozásának túlságba hajtása a zsidóságnak nem vált hasznára. Hiszen nem azért folytatták, hogy a Talmud szellemének mélységeibe hatoljanak, hanem azért, hogy valami különös és szellemes, keresett színben tűnjenek föl és ötletességükkel, szőrszálhasogatásukkal, meglepő és a dolgokat fejük tetejére állító magyarázatukkal az értelmet csiklandó érdeklődést keltsenek."

De nemcsak Graetz írt így, hanem Herzberg-Frankl Leó is, aki az "Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben" című honismertető albumsorozat 1898-ban megjelent, Galíciát bemutató kötetében az ottani zsidóság mindennapjait ismertette. Megállapította, hogy a zsidóság törvényei, szertartásai a zsidók "legapróbb külsőségeire" is rányomják bélyegüket, mert a Talmud olyan életmódot parancsol a zsidókra, amely más fajoktól való fizikai, lelki elzárkózásukat biztosítja. Dövényi tollára illik alábbi megjegyzése is: "Az ősidők megkövesült maradványaképpen, szigorú vallási és nemzeti elzárkózottságban él atyáitól öröklött és szentül tartott hagyományai szerint, s melyet az előtte hírből is alig ismert korszellem és történelem érintetlenül hagyott. Az ortodox zsidóság nyilvános élete egészen a maga hitközségére szorítkozik, minthogy ott találja meg a választ mindazon kérdésekre, melyek vallásos lelkiismeretét érdeklik."

Megemlítendő még két, a keleti zsidóság lélektanáról mellőzhetetlen adalékokat szolgáltató alapmű. Az egyik Bartha Miklós "Kazár földön"-je (1901), amelyből megtudjuk, miként hatott a magyarságra az 1867 utáni galíciai bevándorlás. A máramarosi, beregi rutén és magyar parasztok által "kazárok"-nak elnevezett lengyel zsidók pálinka- és posztókereskedésükkel, földpolitikájukkal földönfutóvá akarták tenni a ruténeket, magyarokat. A kazár uzsorakamatot szed: "Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven százalékot számít." Nem dolgozik, csak munkát közvetít, mégis meggazdagszik: "A kazár lefoglalja magának a munkát, és azt ledolgoztatja a ruténnel. Ha adós a rutén, akkor kamatban dolgozik, és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor készpénzért dolgozik, s kapja felét a munkabérnek, vagyis negyven krajcárt. A kazárnak, mint vállalkozónak, a semmittevésért szintén megjut a negyven krajcár." A másik a Tharaud-testvérek (Jean és Jérome) emlékirata a budapesti zsidóság, a "pesti gettó" életéről ("Ahol Izrael a király", 1921).

Amit a XVIII. század közepe óta a pesti zsidók fellegvárának számító Orczy-házról megírtak, ráillett Kuthy Lajos és Bartha Miklós tollára éppúgy, mint Dövényiére: "Ezek a sehonnani kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat: Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek." (A keleti zsidók erkölcséről és szertartásairól még aprólékosabban számol be "A kereszt árnyékában" című könyvük.)

Noha sok értékes kor- és erkölcstörténeti adatot meríthetünk mind Bartha Miklós, mind a Tharaud-testvérek látleletéből, a huszadik század eleji Magyarország ortodox zsidóinak erkölcsi szintjéről nincs olyan írott forrás, amely Dövényi regényéhez hasonló részletességgel számolna be. Hiszen amíg Bartha csak a "kazárok"-ról írt - akiket ráadásul nem azonosított a hazai zsidóság egészével -, addig Dövényi figyelme nemcsak rájuk, hanem a magyarországi zsidók egészére terjed ki. Úgy írja le a tarnopoli szűk utcák, a kaftános, uzsorakamatból élő szatócsboltosok mindennapjait, mintha közöttük élne. Amit szertartásaikról ír, zsidó szerzők sem cáfolják. Herzberg-Frankl Leó idézett tanulmányában leírja, hogy az "újév" és "engesztelés" ünnepén a zsidók 36 órára bezárják boltjaikat, majd a zsinagógába sietnek, ahol öklükkel verik mellüket, miközben állandó nyögéssel, sóhajtozással, siránkozással jelzik "bűnbánatukat". Soraiból kitűnik az ember és Isten közötti kapcsolat, a hit és a cselekedetek összhangjának hiánya, az Újszövetségből ismert farizeizmus, amelyet már az ókori teológusok (Órigenés, Caesareai Eusebius, Szent Cyprián, Szent Jeromos, Aranyszájú Szent János) helytelenítettek. Farizeizmusuk ma is tapasztalható bizonyítéka a jeruzsálemi siratófal előtt imádkozó zsidók viselkedése. Bőr imaszíjat kötnek homlokukra, és az imaszíjra erősített dobozkába mikrofilm darabkákat helyeznek, amelyeken a Tóra egyes mondatainak héber szövege olvasható, például az alábbi mondat: "Az Úr törvénye lebegjen a szemed előtt!" A krisztusi erkölcs szerint élő is ismeri e mondatot, de nem szó szerint értelmezi, hanem így: az Isten törvénye szerint igyekezz élni.

Brandstein Juda családja is így viselkedik. Juda apja, Josua reggeli közben előveszi az imaszíjat, "olykor-olykor belepillantva, inkább csak szokásból, a mocskos szélű imakönyvbe". Amikor Judát útnak ereszti, táskájába csomagolja az imakönyvet a szíjakkal.

Zsidó írók kifogásolták, hogy hittudósok és bölcselők a zsidó élet alaptulajdonságának a szertartásokhoz való merev ragaszkodást tartották. Szerintük ez nem eredendő zsidó tulajdonság, hiszen minden vallás törekszik külsőleg is kifejezni az Isten iránti tiszteletet. így hivatkoztak a katolicizmus jelképeire, templomépítészetére, szertartásaira. Azonban szembeszökő különbség van a zsidó és a katolikus felfogás között. A zsidóság ugyanis - amint a Talmudból kitűnik - nem ismer túlvilági létet és tagadja a lélek halhatatlanságát, ezért csak az anyagi világ érdekli. A szertartásokat szó szerint értelmezi. A katolicizmus is elismeri, hogy az Istennek szentelt dolgok iránti tiszteletnek a mindennapi élettől való elválasztása természetes, az emberiség történelmével egyidős igény, hiszen a teremtmény Isten iránti alázata, hódolata külsőleg is megfigyelhető, tekintettel a lélek és a test emberi természetben létrejött szubsztanciális egységére, ennélfogva minden kultúra alapja az Isten iránti tisztelet minél tökéletesebb művészi kifejezése - amire példa a bizánci, román, gótikus, reneszánsz és barokk templomépítészet, a gregorián korál, a szentek és vértanúk képzőművészeti ábrázolása. Azonban a szertartásokat, a liturgiát nem célnak, hanem eszköznek tartja Isten követésében. Az erkölcsi törvények értelmének megvilágítását szolgálják a liturgikus cselekedetek, de ha valaki azoknak csupán betűjére figyel, és szellemére nem, nem válik vallásossá, erkölcsössé, ugyanis sem a vasárnaponkénti szentmisehallgatás, sem a rendszeres böjt, sem a gyakori gyónás, sem bármilyen ima nem ad felmentést az állapotbeli (családi, hivatásbeli, hazafias) kötelességek gyakorlása alól.

Ha a zsidóság szertartásainak értelmét kutatjuk, megérthetjük, hogy kiemelkedő teológusok (Rohling Ágost és Luzsénszky Alfonz), filozófusok (Gobineau, Houston Stewart Chamberlain, Bodnár Zsigmond, Fejér Lajos), társadalomkutatók (Werner Sombart, Haller István) és embertan-kutatók (Hans Friedrich Kari Günther, Gáspár János, Méhely Lajos) a zsidóságot miért nem tekintették vallásnak, hanem fajnak. Felismerték, hogy a zsidóság nem Istenhez viszonyul szertartásaiban, hanem önmagához: saját faji mítoszát imádja. Mind Herzberg-Frankl Leó szertartásleírásának, mind a tarnopoli rabbik és kereskedők külvilág számára érthetetlen szertartásainak ez a magyarázata.

Brandstein Judának sincs több köze a valláshoz, mint a tóratekercs darabkáit szeme előtt lebegtető jeruzsálemi zsidónak. Amikor egy plébániatemplomba betér, idegen világ tárul ki előtte: "Nem vette észre senki, nem tűnt fel senkinek, hogy egy idegen áll a szenteltvíztartó márványmedence mellett. Senki se látszott törődni a másikkal, nem úgy, mint a zsinagógában, ahol beszélgetnek, köpködnek, krákognak és üzleteket kötnek. Ez valami furcsa, idegen világ, mintha a templom mindenestül valahol a magasságban lebegne, messze a földi dolgok fölött." Egy pillanatra fel is merül benne a kérdés, miért lett inkább protestáns, mintsem katolikus, majd eszébe jut ügyvédje felelete: "Sokkal egyszerűbb megtanulni a hitágazatokat."

ZSIDÓ ÖNÉRTÉKELÉS ÉS ANTISZEMITIZMUS

Léteznek-e olyan zsidó írástudók, akik önkritikával mutatják be a zsidóság gondolkodásmódját? Ha a zsidó történetírókat olvassuk, mint Graetz Henriket, azt tapasztaljuk, legfeljebb egyes rabbik, talmudmagyarázók írásait kifogásolják. A tárgyilagosság látszatát keltve bírálnak zsidó vezetőket nem zsidókkal szembeni ellenséges magatartásuk leplezetlensége miatt, de sohasem tárják fel a zsidó magatartás okait, tehát a Talmud, a Sulchan Aruk és a Kabbala minden zsidóra történelmi körülményektől függetlenül kötelező szabályait, különös tekintettel e három könyvnek a nem zsidókra vonatkozó rendelkezéseire. "Tárgyilagosságuk" addig terjed, amíg olyan részleteket közölnek e forrásokból, amelyek közömbösek a nem zsidókra nézve.
Tehát még sincs zsidó önkritika? Attól függ, mit gondolnak a zsidó írástudók a Talmud, a Sulchan Aruch tanairól és azoknak a saját történelmükre gyakorolt hatásáról. Ha ebből indulunk ki, megtapasztalhatjuk, hogy a zsidó világnézet mibenlétét olykor maguk a zsidó írók leplezték le, akikben az alábbi kérdések merültek fel. Megérthető-e a zsidó történelem a Talmudnak a nemzsidókat (a "gojokat") és Jézust gyalázó fejezetei nélkül? Mivel magyarázható a zsidóság más népekkel szembeni bizalmatlansága és bűnbakkeresése? Nem lehetséges, hogy a zsidóság saját lelkisége miatt szenved? Mivel e kérdéseket Dövényi egyes zsidó alakjai is felteszik, feltétlenül szükséges megismerkednünk olyan zsidó írók gondolataival, akik a zsidó világnézetről őszintén írtak. Közülük Ottó Weininger, Giovanni Papini és Fejér Lajos gondolatai a legértékesebbek.

Ottó Weininger "Nem és jellem" című könyvében a zsidó ember szellemiségét vizsgálva eljutott a zsidó lét lényegének felismeréséhez: "A zsidó: a hitetlen ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba lép. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút létre irányul, az örök életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi, mert semmit sem hisz." Weininger abból indult ki, hogy a megismeréshez nemcsak a látható, hanem a láthatatlan dolgokról való meggyőződés is hozzátartozik. Mivel azonban az érzékszerveinkkel felfogható, a tapasztalati valóságon túli létezés, az emberi lélek halhatatlansága ismeretlen a zsidóság számára, csupán anyagi javaihoz ragaszkodik. Képtelen tértől és időtől független fogalmakat, objektív erkölcsi igazságokat megérteni: egyetlen világnézethez sem ragaszkodik meggyőződésből. Nem hisz önmagának sem: "kételkedik a kételyében". Nincs "áhítata", érzelmi-értelmi kötődése Istenhez, így a zsidó ima formaszerű, nem az élet értelmére és végső céljára mutat rá. A vallások közül a kereszténységtől áll legtávolabb: "Kereszténység: a legmagasabb hősiesség, a zsidó azonban sohasem egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva és a hérosz a zsidóval legellentétesebb pólus." Az antiszemitizmust nem erkölcs- és kultúraromboló magatartásnak, hanem a krisztusi erkölcstant elfogadó népek önvédelmének tartotta: ezzel indokolta a kultúra nagyjainak antiszemitizmusát.
Giovanni Papini mélyebbre látott Weiningernél. "Góg" című könyvében leírja, miként vált a zsidóság vándorlása nemcsak saját, de a többi nép tragédiájává is. A zsidóság lényegének az önálló állam megalapítására való képtelenséget tartja. A zsidóság európai szellemi-politikai befolyásáról megállapítja: "A mai intellektuális Európa nagy részben a nagy zsidók (Heine, Marx, Lombroso, Max, Nordau, Freud, Weininger, Bergson, Einstein) befolyása és varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian egy közös célra törtek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll." Felismerésének lényege, hogy a zsidóság ellentéte a görög-római és a középkori világnak, mivel "a zsidó a legfélelmetesebb végletet egyesíti magában: despota az anyag birodalmában és anarchista a szellem országában."

Fejér Lajos látott legmélyebbre a zsidó önkritikusok közül. 1936-ban megjelent tanulmánya a zsidó világnézet európai viszonylatban is egyedülálló alaposságú összefoglalása, amely a Talmud, a Sulchan Aruch, Marx, Graetz, cionista politikai iratok és zsidóvédő írók műveinek figyelembevételével igazolja, hogy indokolt a kereszténységnek a zsidósággal szembeni ellenérzése. Nem antiszemita, hanem zsidó forrásokból vonja le következtetését: a zsidóság jelenléte szükségszerűen idézi elő az antiszemitizmust. "A zsidó ember tudatában az első helyet az az állandó érzékelés foglalja el, hogy ő zsidó, aztán szkeptikusan: hogy magyar, illetőleg annak a népnek a fia, ahol él."Idézhetnénk még zsidó írókat, de Weininger, Papini, Fejér gondolatai is elegendők annak felismeréséhez, hogy a zsidó létből sem vérkeveredéssel, sem kikeresztelkedéssel nem lehet kiszakadni. A zsidó írók többségéhez képest meglepően őszintén tárták fel a zsidó világnézetet. Ha végigolvassuk Dövényi regényét, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy zsidó szereplői mennyire emlékeztetnek Weininger, Papini, Fejér gondolataira.

ORTODOX-NEOLÓG HARC

Az ortodox-neológ harc a bölcsőtől a koporsóig végigkíséri a zsidóság újkori életét. Mivel a "Tarnopolból indult el" csaknem minden lapján felbukkan az ortodox-neológ vita, tisztázandó, kik az ortodox és a neológ zsidók? (Az "ortodox" szó ebben az esetben nem vallási, hanem köznapi értelemben használandó: csorbítatlan hagyományhűséget értünk rajta.) Ortodoxoknak azok a zsidók minősülnek, akik az őseik életvitelét, gondolkodását szabályozó könyvek: a Talmud, a Sulchan Aruch és a Kabala tanításait szóról szóra követik. Vagyonjogi, kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletük, étkezési szertartásaik betartásával törekednek önmagukat megóvni a nem zsidókkal való vérségi keveredéstől, vagyis a beolvadástól, az asszimilációtól. Neológoknak a rabbinikus szertartásokat elhagyó, de a "kiválasztottság" mítoszát megőrző és érvényesítő zsidók tekintendők.
Az ortodoxok megőrizték évezredes szertartásaikat, és ezt várták el a neológoktól is. Szenvedélyesen támadták egymást: amíg az ortodoxok sokallták a neológok "engedményeit" (a befogadó nemzet anyanyelvének elsajátítása, névváltoztatás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig a neológok az ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét, rítusaikhoz történő ragaszkodását kifogásolták. Mindkét fél tudta, hogy csak a befogadóik iránti kötelességek megtagadásának módjában különböznek egymástól. A zsidó világpolitika céljainak megvalósítása érdekében mindkét fél számára fontosabbnak számított a faji öntudat azonossága, mint a szertartásokhoz való ragaszkodás. A magyar fajvédelem klasszikusai közül Istóczy Győző ezt már az 1870-es években felismerte: "Ne mondja nekünk senki, hogy a Talmudot legföljebb csak az ortodox zsidók ismerik. Ha nem tanulta volna is azt sok zsidó, annak tanai már vérükben vannak. Mert a Talmud a zsidó lelkületnek csak fényképe, s ha a fényképet megsemmisítjük is, a lefényképezett alak azért megmarad. Avagy a Talmud tanainak hallatára nem ismernek-e Önök minden ízében a zsidóra, legyen az ortodox, vagy neológ, vagy akár kikeresztelkedett zsidó.

Judát Tarnopolban ortodoxnak nevelték szülei, de amint elhagyta őket, neológgá vált. Habár az ortodoxok hevesen támadták emiatt, mégis megbecsülték, mert "jó üzletember"-nek tartották. Neológjai kárhoztatták a szertartásokat, és átvették az őket befogadó nemzetek külsőségeit, anélkül, hogy fajilag megváltoztak volna. Egyedül politikai messiástudatuk maradt meg. A világ gazdasági, kereskedelmi, politikai, kulturális életének irányítását egy, közülük kiválasztott vezetőrétegre akarták rábízni. E vezetőréteg tagjait a továbbiakban judeokratáknak nevezzük, míg az általuk létrehozott hatalmi hálózatot judeokráciának, amelynek létezésére leginkább zsidó politikusok megnyilatkozásaiból következtethetünk. így például a párizsi Alliance Israelité 1910-ben felhívásban fordult az oroszországi zsidókhoz, amelyben többek között ez olvasható: "Nincs az egész világnak egyetlen zuga sem, amely könnyebben volna meghódítható, mint Magyarország és Galícia. Ezekben az országokban minden a mi javunkat szolgálja s ennek a két országnak okvetlenül a miénknek kell lennie."

Lépésről lépésre mutatja be Dövényi, miként szakad el Juda az ortodoxoktól. Vándorútja folyamán ortodoxokkal és neológok sűrűn találkozik, leginkább azonban a neológok hatnak rá. Sűrűn találkozik neológ üzletemberekkel, bankárokkal, újságírókkal, akik a politikai, társadalmi érvényesülés érdekében az ortodox szokások elhagyását tanácsolják neki. Egy neológ üzletfele szemében még "konzervatív zsidó"-nak minősül megjelenése miatt: "Maga túlságosan zsidó. Az üzleti életben nem jó az. Nem szívesen mutatkoznak az olyan emberrel, aki kalapját a fején tartja, a füle mellett meg ott hintázik a ... - Különben minek mondom? Maga is tudja azt jól. Modern üzletembernek drága luxus a törvények betartása. Nézze, én szombaton is megfogom a pénzt, de nem lett még abból nekem semmi bajom. A világtól nem kívánhatjuk, hogy mindenben alkalmazkodjék mihozzánk. Templomba azért eljárok, bérelt helyem van nekem a Kazinczy utcai templomban, de a rabbi nem ad pénzt, ha magamnak nincsen. Ötven percentre ki kell egyezni... Én mondom magának." Egyik neológ barátja, Reményi Hugó pedig névváltoztatást javasol neki: "Válasszon valami jól hangzó nevet a mostani neve helyett. Tudja: Brandstein is, meg Juda is... nem haragszik, ugye? ... rossz... Határozottan rossz. Hogy megvilágítsam egy hasonlattal: olyan, mintha egy kitűnő árút valami cseppet se bizalomgerjesztő ügynökkel akarna bevezetni. Nézze, én tudom, hogy ostobaság, de az itteni népben van valami előítélet a zsidó nevek iránt. Ha a bankszakmában akar tevékenykedni, feltétlenül szüksége lesz összeköttetésekre az úri világban, az arisztokráciában, a gentryk között. Ki tudja, hány kitűnő üzletet nem kötnek meg magával csak azért, mert úgy gondolkoznak, hogy 'egy Brandstein Judával' nekik derogál összeállni?"

Amíg neológ kortársai az ortodoxiával való szakításra biztatják, addig az ortodoxok folyton származására emlékeztetik. Eleinte azonban még görcsösen ragaszkodni próbál a hagyományokhoz. Amikor üzletembere, Kondor Bernát Budapesten kávéházba hívja, megkérdi tőle, "tréfli" helyre mennek-e? Mire Kondor: "Hát mit képzel, Brandstein úr? Pesten vagyunk! Elvihetem éppen, ha nagyon kívánja, jó kóser kávémérésbe. A Dob utcába... De akkor kár volt Pestre jönnie, otthon, Munkácson is láthat olyat." Biztatja, hogy igyon kávét és egyen sonkát: "Majd megszokja, Brandstein úr. Később már szalonnát is kíván majd."

Ortodox üzlettársai aggodalommal figyelik Judát, akinek legnagyobb pártfogója, Groszmann Oziás gyakran korholja, amiért a kaftánt öltönyre cseréli fel, a szombat napot nem üli meg, és nem "kóser" konyhára jár: "Te már beretválkozol, tréflit eszel... Csalódtam benned, Brandstein Juda. Nem az eszedben, nem abban, hogy milyen üzletember vagy... Jó üzletember vagy, ez tévesztette meg az én öreg szememet. De rossz zsidó vagy, Brandstein Juda. És nemcsak az üzletben kíméletlen, de mindenkivel, aki a bőrödön kívül él. Átkozni fognak még téged nemcsak a gojimok, de a zsidók is..." Halálos ágyán leányát és boltját mégis Judára bízza, mert létérdeknek tartja a zsidó vér továbbörökítését családján belül, kifejezve ezzel az ortodoxia és a neológia fajpolitikai véleményazonosságát.

AZ ASSZIMILÁCIÓ KUDARCA

Képes-e beolvadásra (asszimilációra) akár az ortodox, akár a neológ zsidóság? A liberális történelemszemlélet szerint a zsidók éppúgy beilleszkedtek nemzeti életünkbe, ápolták kultúránkat, mint bármelyik nemzetiség. Ezzel szemben számos zsidó kutató elismeri, hogy az asszimilációnak komoly lélektani-embertani akadályai vannak, amelyeket különösen akkor vehetünk szemügyre, ha a neológ zsidóságnak a befogadó nemzet nyelvéhez, irodalmához való viszonyát tanulmányozzuk. Zsidó irodalomtörténészek sokszor vitatkoznak azon, zsidó író tekintheti-e magát magyar írónak, létezik-e "magyar-zsidó" vagy "zsidó-magyar" irodalom? Az Újvári Péter szerkesztette "Magyar Zsidó Lexikon" (1929) válasza egyértelmű: "Zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv."

Ha e meghatározás figyelembevételével megvizsgáljuk, létrejött-e hazánkban olyan zsidó értelmiség, amely a magyar kultúrát gazdagította, elég utalnunk arra, hogy Magyarországon 1818-ig egyetlen magyar nyelvű, zsidó szerző tollából való írás sem jelent meg. Ami ekkor megjelent (Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató beszéde), az sem a magyar, hanem a zsidó irodalomtörténet része. Amint Farkas Gyula irodalomtörténész 1938-ban megjelent tanulmányából ("Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914") kitűnik, a hazai zsidó írók verseikben, drámáikban a materializmust, a szabadszerelmet, a válás természetességét hirdették. (Például Szilágyi-Silbermann Géza a párizsi bordélyházak hangulatát énekelte meg, Makai-Fischer Emil pedig Vörösmartyról írt drámájában költőnket egy örömleány szeretőjeként mutatta be.) Mint megjegyezte: "Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul."

Brandstein Juda neológokkal folytatott beszélgetései is bizonyítják, mennyire idegen maradt számukra irodalmi nyelvünk. Jobban ismerték az újhébert (az ,,ivrit"-et), a ,jiddis"-t (szláv-német-héber keveréknyelv), mint akár a magyart, akár a németet. A köznapi beszédbe jiddis szavakat kevertek, amelynek hatása főleg a fővárosban vált érzékelhetővé. Egyes neológ írók maguk is kárhoztatták ezt a nyelvhasználatot, például Szerb Antal: "A pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér nyelv révén." (Bárczi Géza nyelvész ezt a nyelvet "pesti nyelv"-nek nevezte el.).
De nemcsak irodalomtörténészek (Farkas Gyulán kívül Bartha József, Kiss Sándor, Zoltvány Irén, Horváth János, Várkonyi Nándor és Pintér Jenő) vonták kétségbe a zsidóság beolvadhatóságát, hanem politikusok is, mint Istóczy Győző, aki 1875. április 8-án a Magyar Országgyűlésben elmondott beszédében a zsidóság Palesztinába való kivándoroltatását javasolta. A XIX. század végétől az Istóczy meghirdette, a zsidóság asszimilációképtelensége megérlelte cionizmust tekintették a jobboldali politikai gondolkodás fő irányzatai közül a nemzetiszocializmus és a hungarizmus képviselői a zsidókérdés végleges megoldásának.

Dövényi neológjai hiába tanultak meg magyarul, sem irodalmi nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerték, miként Széchenyi bölcs következtetését sem: "Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki már magyarrá is kellett volna átalakulnia? A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő korántsem magyar még." Vezető zsidó írók és rabbik nem ugyanezt állítják? (Korunk egyik zsidó írója - Zalman I. Posner - "A zsidó gondolkodásmód" című könyvében felszólítja olvasóját: "Beszélhetsz magyarul - de gondolkozz zsidóként!") Mesterien jellemzi Dövényi a neológia asszimilációjának kudarcát. Amikor Brandstein Juda Budapestre jön, kísérőjétől először ezt kérdezi: "A banknegyedet hol találom meg?" 1919-ben nem sokat gondolkodik azon, mihez kezdjen, ha a zsidóság térhódítását a kormányzat a közeljövőben netán korlátozni fogja, hiszen számára "nem fontos, melyik országban él, csak a lehetőségei adva legyenek. Svájc? Hát Svájc... Vagy Franciaország. Vagy Amerika. Valutakülönbség - a pénz neve más, más dallamra kell felállnia az embernek és levett kalappal végighallgatni, mit énekelnek lelkesen, megtanulni pár szót, amivel az üzleti életben képes megértetni magát - s ezzel kész."

JUDEOKRÁCIA ÉS ANTISZEMITIZMUS

Brandstein Juda és zsidó barátai örökösen viaskodnak önmagukkal: nem az általuk már akkor is "kirekesztő"-nek, antiszemitának bélyegzett magyar társadalom állítólagos zaklatásai, hanem zsidóságuk megélése miatt szenvednek. Érdeklődésük kizárólag a zsidó és nem zsidó örökös harcára, összeütközésére, a zsidó fél győzelmének elhívésére irányul. Hiába ragaszkodnak azonban a pénzoligarchához, a nemzetközi tőzsdespekulációkhoz és - mai fogalommal - a globalizmus népeket, kontinenseket elnemzetietlenítö politikájához, sohasem boldogok, mert vágyaik mégsem elégülnek ki olyan mértékben, amint szeretnék. "Soha nem értett a politikához, soha nem mélyedt el a tömegek lélektanába, ehhez nem volt tehetsége" - írja Dövényi Brandstein Judáról, megerősítve Ottó Weininger igazságát a "zsidó antiszemitizmus"-ról: "Senki, aki ismeri, a zsidót szeretetreméltónak nem érzi - még a zsidó sem".

Dövényi jeleneteiben a judeokraták az antiszemitizmus terjesztését fajvédelmi alapkövetelménynek tartják. Szégyenlik az ortodoxok kulturálatlanságát, ápolatlanságát és udvariatlanságát, ugyanakkor érzik, mennyire nem képesek ők maguk sem beilleszkedni a befogadó nemzetbe, mennyire idegen nekik minden, ami nem zsidó. Hiába alapítanak magyar földön gyárat, bankot vagy részvénytársaságot, hiába viselnek frakkot, hiába keresztelkednek ki és írják át németes-szlávos családnevüket magyarosra. (Ami a névmagyarosítást illeti, a XIX. század végén egyre feltűnőbb lett, hogy a hazai zsidók milyen gyakran cserélték fel eredeti családnevüket történelmi magyar családnevekre. Az 1800 és 1893 között "helyhatósági és miniszteri engedéllyel megváltoztatott nevek" 1895-ben megjelent tárában 23 Balassa fedőnevű zsidó szerepel, de e szerény szám csak a hivatalos engedéllyel történt névváltoztatásra vonatkozik.) Nem véletlen, hogy Juda neológ kortársainak egyike az asszimiláció megvalósíthatóságának eredménytelenségét hangoztatja, a zsidóság spengleri jóslatának beteljesedésére, a magyarországi zsidóságnak 1918-ban és 1919-ben a magyar nemzettel szemben tanúsított magatartására utalva:

"Nem mi asszimilálódunk, hanem mindent elkövetünk az idegenek asszimilálására. Rájuk kényszerítjük morálunkat, gondolkodásunkat, s ha sikerül, jó. Ha nem, egy idő múlva törvényszerűen utálni fognak bennünket, mert nem lesznek képesek elviselni tulajdonságainkat. El akarjuk adni mindenkinek a magunk lelkét, mint valami árut, s épp olyan tolakodón kínáljuk, mint a portékát, mikor még boltosok vagyunk. Ha megkíséreljük legalább külsőségekben alkalmazkodni, abból valami fájdalmas és nevetséges dolog derül ki. A mi vadászkalapjaink sokkal zöldebbek, tollaink hivalkodóbbak, monoklink elviselhetetlenül krakéler, raccsolásunk nevetséges. Nem vette észre? Túlbuzgókká válunk, felül akarjuk múlni mestereinket. S ez, sajnos, egyetlen tanítványnak se sikerül."
A regény neológjai úgy látják, hogy az antiszemitizmus menti meg a zsidóság egészét a más népek közé való beolvadástól. Az antiszemitizmust a zsidóság tudatosan kelti, de csak addig, amíg hatalmát meg nem semmisíti. Juda egyik barátja, Komor Andor vallja: "Nekem van egy tételem. Úgy szól, hogy a fajták elveszítik legjobb tulajdonságaikat, ha hosszú időn keresztül egy másik rassz befolyásának teszik ki magukat. Mi, zsidók, képesek vagyunk pontosan megérezni a veszedelmeket, például. Kifinomodott ösztönünk van hozzá, melyet talán az ötezer éves üldöztetés, az idegen népek közt való, tulajdonképpen soha nem biztonságos élet fejlesztett idegeinkben. Majdnem csalhatatlan megérzés ez s alkalmazkodás is mindjárt."

Ha Dövényi ortodox és neológ zsidóinak egymáshoz való viszonyát értékeljük, megértjük tehát, hogy az antiszemitizmus felkeltése és növelése mindkét fél létérdeke. Míg az ortodoxok érzik, hogy a neológok beolvadási próbálkozásai színleltek, addig a neológok felismerik, hogy az ortodoxok viselkedése, öltözete, hanglejtése eleve ellenszenvet vált ki a nem zsidókból. Ezért Brandstein Juda kínosan kerüli a velük való kapcsolatot. 18 éves korában már így vélekedik: "A hagyományok, amelyek a chasszid zsidót szinte agyonlapítják súlyukkal és ránehezednek minden percére, minden cselekedetére, gondolatára is, őt nem láncolták magukhoz. Megtett mindent, amit kellett, mert nem akart veszekedést hallani. De már most tudta, hogy megszegi a tanácsot, amit az öreg Chajimtól kapott és nem lesz 'jó zsidó'". Barátai, ismerősei kivétel nélkül neológok. Sokan dicsérik, mégis úgy érzi, magára maradt. Nem mernek neki ellentmondani, nem őszinték hozzá, miként ő sem az hozzájuk.

A forradalmak és a bolsevizmus elöl Bécsbe menekülő, de a húszas évek elejének nemzeti újjáéledése ellenére Budapestre visszajövő Brandstein Juda kávéházi beszélgetéseiből naprakészen értesülhetünk a hazai zsidóság első világháború utáni hatalomgyakorlási kísérleteiről, a neológok antiszemitizmust növelő nyilatkozatairól. Judát nem zavarja a "numerus clausus", nem pályázik magyar egyetemre: "Kell nekem diploma? Van nekem arra vágyam, hogy doktor úrnak szólítsanak? Fenét! Énfelőlem be is zárhatják az egyetemet, vagy minden zsidót kitilthatnak onnan... Aki tanulni akar, majd elmegy Bécsbe, vagy Prágába, mit tudom én... Az üzletet nem vehetik el tőlünk, mert akkor be kell zárni minden boltot, bankot, vállalatot..." Figyelemreméltó az idézet politikatörténeti hitelessége: az 1920-as és 30-as években a hazai neológok valóban külföldön (pl. Párizsban, Bolognában, Padovában) végezték el egyetemi, főiskolai tanulmányaikat, majd befejezve hazánkban kaptak állást. Kétségtelen, hogy egyetemi katedrára nem tartott igényt olyan mértékben a neológia, mint bankigazgatói, kereskedelmi és ipari kamarai tagságra, vagy országgyűlési képviselőségre. Ennek egyik oka az volt, hogy a neológ zsidóság anyagelvűségénél fogva hamar felismerte: európai viszonylatban is egyedülálló természetföldrajzi gazdagsággal és kultúrával rendelkezik a Kárpát-medence, tehát a zsidó világpolitika európai irányításához szükséges gazdasági, kereskedelmi, kulturális hátteret Magyarország képes leghatékonyabban biztosítani. Hozzájárult ehhez, hogy még a szefárd zsidók is csak felszínesen ismerték a nyugati műveltséget. Másik oka, hogy a magyarság széles rétegei azt hitték, ha a zsidóság megtanul magyarul, nevét magyarosítja, magyarosan öltözködik, étkezik, ír, olvas, éppen olyan hasznos rétege lesz államunknak, mint például az 1848-49-es szabadságharcunkban a Habsburgok ellen harcoló hazai németség.

A JUDEOKRÁCIA LÉLEKTANI HADVISELÉSE

Már Platón felismerte, hogy az emberiséget elsősorban nem anyagi javakkal, hanem lelki befolyásolással lehet kormányozni, hasonlóan Ciceróhoz, aki megállapította: "Semmi sem annyira hihetetlen, hogy az ékesszólás révén ne válnék hihetővé."

Platón és Cicero gondolatmenetéből arra következtethetünk, hogy a tömegek megnyerésére törekvő judeokraták pénzüket szívesebben fordították nyomdára, mint gyárra vagy bankra. Rájöttek arra, hogy lapokat kell alapítani, szerkesztőségekből kell irányítani a közvéleményt. Ha sajtójuk tömegbefolyásoló tényező, övék a politika, az oktatás, a kereskedelem és az ipar.

Dövényi regényében a szerkesztőség legalább olyan fontos színhely, mint a bank és a kávéház. Áporodott, pálinkabűzű, cigarettafüstös légkörében életpályákat tehet tönkre büntetlenül az újságíró, a laptulajdonos: véleménye kötelező, megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen.

A magyar jobboldali politika nagyjai közül elsőként Istóczy Győző tudatosította a judeokrácia és a sajtó összefonódásának következményeit. Észrevette, hogy a sajtó az uzsorakamatnál is nagyobb fegyvere a zsidóságnak. Mivel sokan hittek a beolvadás eredményességében, nem győzte eléggé hangsúlyozni: a magyarságra - és minden nem zsidó népre - sokkal veszélyesebb a neológia, mint az ortodoxia.

Brandstein Juda életútját szemlélve rádöbbenünk arra is, hogy a judeokrácia az antiszemitizmus "kordában tartására" törekedett, az antiszemita nyilatkozatok, rendeletek, gondolatok mindaddig való megtűrésére, amíg azok nem veszélyeztetik létezéstechnikáját. Brandstein Juda sem vélekedett másként: "Akármennyit zsidóznak engem, én sehol Európában nem boldogulok úgy, mint itt." Nem véletlen, hogy egy barátját, aki az antiszemitizmus megerősödésétől fél, így nyugtatja meg: "Képzelje el, hogy egy újság minden nap a zsidókat dicsérné, és a keresztényeket szidná. A zsidók egy darabig örülnének neki, aztán unalmasnak találnák. Megvennék azt a lapot, amelyik gyalázza őket, mert az ember olyan természetű, hogy sokkal kíváncsibb az ellenségei véleményére, mint a barátaiéra." Egyik üzletfele vigasztalja, ne törődjön azzal, ki zsidózza le: "Szokjon hozzá, hogy nem mindenki tiszteli azt, amit maga tiszteletreméltónak tart, Brandstein Juda... Mondják még magának azt is, hogy büdös zsidó, a szemébe. De maga ne halljon meg ilyeneket, mert tán akkor keresi a legtöbbet s az megéri. Az üzletben nem szabad érzékenynek lenni, ott ne legyen az embernek vallása, becsülete, vagy büszkesége. Tanulja meg, sok csalódástól és szomorúságtól megkíméli magát. Látja, ha azt mondom magamnak: nézd, te Kondor, te Ábrahám fia vagy, te zsidó vagy, különb mindenkinél, akkor nem építem ezt a vasutat, és nem keresek vele másfél... szóval nem keresek vele semmit... Én hallgattam. Nem mondtam semmit, mikor hallottam, hogy így zsidó, úgy zsidó, csak mosolyogtam és bólogattam. Még azt is mondtam, hogy persze. De én teszem zsebre a pénzt, Brandstein Juda. Én, a zsidó!"

HARC A JUDEOKRÁCIA ELLEN

Dövényi regényének legidőszerűbb történetpolitikai tanulsága, hogy a judeokráciával szembeni szellemi, erkölcsi és anyagi harc nemzeti önvédelem. Ezt támasztják alá az 1920-as évek elejének nemzeti újjászületéséről beszámoló sorai, amelyekből megismerjük az 1919 terrorjából felocsúdó Budapest népét, a Magyar Országos Véderő Egyesület szellemi atyja, Vitéz Jákfai Gömbös Gyula politikai pályafutása hajnalát, az Ébredő Magyarok Egyesülete küzdelmeit, a húszas évek nemzeti sajtóját elnyomni szándékozó zsidó lapszerkesztőségek szellemi tespedtségét, zsigeri magyargyűlöletét. Ugyanakkor megtudjuk azt is, mennyire kiszolgáltatott volt a magyar társadalom a Galilei-körnek, a Huszadik Század íróinak, a szabadkőművességnek: vezéregyéniségekért kiáltó értelmiségünk anyagilag nem vehette fel a versenyt a baloldali lapokéval, ráadásul a magyar jobboldali politikától nem idegen pártviszálykodás megtizedelte sokszor még a legjobb szándékú és felkészültségű magyarok ezreit is. Bodroghy Károly lapszerkesztő tragikus sorsa, sajtóból való kitaszítottsága egyenesen Istóczy Győző élete utolsó évtizedére emlékezteti a kor ismerőit: amint Istóczy röpirataival és könyveivel Budapesttől Székelyföldig utazott, hogy kenyerét megkereshesse, Bodroghy hiába írja meg, hogyan teszi tönkre a zsidó sajtó a magyar köztisztviselőt, nincs hol megjelentesse.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar jobboldali politika e regényben megszólaló hívei nem indulatból, gyűlöletből, előítéletből marasztalják el a magyarországi zsidóságot, azon belül is főként a neológiát, hanem nemzetféltésből. Egy magyar újságíró Brandstein Judát és híveit így figyelmezteti: "Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek... Felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké ez az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik, igazán, hogy vulkán fölött járják a táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat, uralmuk keserves és bírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt."

DÖVÉNYI REGÉNYÉNEK IDŐSZERŰSÉGE

Amikor a magyar nemzet erkölcsétől idegen "népbíróság" Dövényit emberi méltóságától próbálta megfosztani, a judeokrácia korábban soha nem tapasztalt hatalomra jutott hazánkban. A magyarság lelki-szellemi értékeit még a Rákosiénál is hatékonyabban pusztító Kádár-rendszer jóllehet vigyázott arra, ne minden vezető állás élére kerüljön zsidó, nehogy tömegméretű antiszemitizmus legyen, amely véget vet a bolsevista zsidóság uralmának, mégis a judeokraták nyomták rá bélyegüket a korra. Ennek részletezése külön tanulmányt igényelne, tekintettel azonban arra a mítoszra, amely szerint a kommunizmus üldözte a zsidóságot, Schreiber Sándornak, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatójának 1962. szeptember 15-én a "Képes Magyar Hírek"-ben közzétett nyilatkozatát idézzük: "Alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket. Templomaink látogatottak Budapesten és vidéken. Az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken talmud-órákban nyernek hitoktatást." Vezető zsidó körök hasonló nyilatkozatai igazolják, hogy a kommunizmus évtizedei alatt a judeokrácia korlátlanul uralkodhatott. Az 1980-as években a judeokraták észrevették, hogy a kommunizmus - természetellenessége miatt - hamarosan összeomlik, nem jó álarc már, ezért úgy tettek, mintha ellenségei lennének: egyszerre hangos antikommunistáknak mutatkoztak. Ezért aki egyszer majd hamisítatlanul megírja az 1945 utáni magyar történelmet, nem feledheti el: az 1990-es évek Magyarországának irányítói nem rendszert, csak álarcot cseréltek.

Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert egy jobboldali emberben ma az alábbi kérdések merülnek fel. E regény megírása óta megváltozott-e a judeokrácia nemzetünkkel szembeni magatartása? Élt-e magyar író, aki Dövényinél jobban ismerte a judeokráciát? Miként egyeztethető össze elítélése, regényének elhallgattatása az "eszmék szabad áramlásá"-val? Brandstein Juda vajon nem korunk judeokrata társadalommérnökeire emlékezteti-e mindazokat, akik életük értelmének a nemzeti kultúrák ápolását, a krisztusi erkölcsök követését tartják, és nem kémek a fogyasztói társadalom "élvezeteiből", a különböző vallások és politikai rendszerek keveredéséből? Noha nem a nagy regények virágkorát éljük, adhatunk-e ma a földkerekség magyarjainak kezébe ennél a regénynél lélekbemarkolóbb, fájdalmasan időszerűbb és igazabb könyvet?

Válaszok

BájgúnárPisti

#302 Re: Re: LE A JOBBIKKAL!!!

2012-12-17 00:16:57