A közoktatásért!

Kicsengetés

Az oktatásügy csendes, újra csendes,
bár el sem zúgtak forradalmai,
most még minden ugyanannak látszik,
de érezhető máris valami...
És íme, rögtön itt az érettségi,
a jó tanár a dolgait teszi,
nem kérdezi senki, van-e kedve,
meg-megállva a jövőt kémleli:
lesz-e vajon szeptemberben élet
az iskolai, zord falak között,
vagy csak pásztázza majd körbe a vidéket,
ha otthonából épp kiköltözött?
A tanterem is csendes, újra csendes,
a diákokkal fut a ballagás,
egyedül áll, s kérdezni sem merné,
hogy neki mikor lesz a számadás...
Még rengeteg a szívében a tettvágy,
de lábában már ég a mozdulat,
ha portfolióméret majd a mérték,
az EMBER után vajon ki kutat?
Ki nézi majd hányszor volt hatásos
egy figyelmező, aprócska szava,
mikor lesz majd fontos az egészben
a gyerekek és felnövők java?
Az iskola is csendes, újra csendes,
mert hamarosan beáll a szünet,
halkulnak a gondolkodó hangok,
nem egyedi ez - lassan kortünet!
Az ajtóból még régi diákmondat:
"Viszlát, és köszönjük az éveket!"
de szemében már nem csillan a szikra,
nem érti meg az újabb érveket,
hogy miért kell a nagylétszámú osztály,
az egyenség, a rendnek mondott zaj...
A lelke is most csendes, elcsendesítették,
és ez a csend a legnagyobbik baj!