A Schmitt Pál doktori címét illető plágiumgyanú kivizsgálásáért

Számomra az a legszebb a történetben, hogy a doktorjelölt egy olyan művet választott "alapvető forrásul", ami akkor még kiadatlan volt, és jó darabig az is maradt; amihez ő NOB-hivatalnokként könnyen hozzáférhetett, viszont szinte esélytelen volt, hogy a bíráló is hozzáférjen. Ehhez először is ki kellett volna derítenie, hogy a művet nem valahol Bulgáriában, hanem Svájcban kel keresnie, és franciául kell tudni hozzá (nem pedig bolgárul, vagy ki tudja, hogyan - tisztességes irodalomjegyzékben meg kell adni a forrásmű nyelvét is, amennyiben az nem magától értetődő pl. a megjelölt címből); és mivel ez az eredeti nem egy kölcsönözhető példány volt, valószínűleg oda kellett volna utaznia a betekintéshez (ha mégsem, akkor is hosszas és költséges szokott lenni az ilyen eljárás). Ez egy magánnyomozónak, nem egyetemi oktatónak való feladat; mint tudjuk, a HVG cikk írójának is sok idejébe (és nyilván pénzébe) került. A bírálati eljárásban, legyen az akár kandidátusi, PhD vagy MTA doktora címre irányuló, erre sem idő, sem pénz nincs.

Ha már volt egy Bubó doktor nevű nick: Romhányi József írta annak idején a Mézga család történetében, hogy a matematikatanár bevallotta, hogy Aladár matekdolgozatának egy részét egyszerűen átemelte a doktori értekezésébe. Nos, ha ez tényleg megtörténne, a bíráló aligha szerezhetne tudomást róla, hacsak Aladár nem vinné be hozzá valamiért a dolgozatfüzetét - ezért a bírálót nem is lehetne felelősségre vonni.